I. fejezet - Pilot

  -  És neked ez így jó, hogy a cigi és az alkohol világában élsz már hónapok óta? Könyörgöm Aria, már elég nagy vagy ahhoz, hogy fel tudd fogni, hogy ezek milyen káros szerek.

  -   Igen anya, jó. Jobb, mint ebben a retkes pórfészek családban tartózkodni egész nap.

  -   Hogy mondod?

  -   Igen, jól hallottad, egy retkes pórfészek.

Hát igen, ez az én életem… Állandóan veszekedünk anyámmal, amióta felforgatták az életemet. De ők nem veszik a lapot és leszarják, hogy nekem mi jó és mi nem. Hát hogy is nem…

De jobb, ha először is nagyvonalakban elmesélem az életem. Azt hiszem, könnyebb lesz úgy megérteni a veszekedésünk okát. Szóval Aria Gilbert vagyok, Manhattenben élek anyámmal és az újdonsült famíliámmal. Anyu és apu elváltak, amikor 10 éves voltam, mert apum kapott magának egy szőke cicát, Mandy-t és elhagyta anyut egy ilyen kis semmirevaló nőért. Mondhatom szép… Anyu úgy körülbelül 2 évig depressziós volt emiatt, szóval, ja, tök jó éveim voltak, így az utóbbi időkben… Aztán csodák csodájára, anyura újra ráköszöntött a szerelem és visszatért az életkedve, aminek rohadtul örültem. Megismerkedett egy John nevű pasival, aki mellesleg dúsgazdag. Eléggé szimpatizáltam a pasast, meg minden titkomat elmondtam neki, mert úgy éreztem, hogy ő az új és vidám életemhez a kulcs… Mígnem anyuval össze nem házasodtak és nem lett egy közös gyerekük, Polly. Ezek után, rájöttem, hogy John nem is az, akinek mutatja magát. Állandóan beszólogatott nekem és még le is kurvázott. Szerintem is nagyon kedves egy fazon. Ahogy telt az idő, egyre nagyobb volt bennem az utálat iránta. De ez van. Anyut nem érdekelte az, hogy utálom a férjét, mivel ő elvolt a rózsaszín felhőivel, meg az anyáskodással. Szóval tönkrecseszték az egész családi életemet és folyamatosan az elvárásaiknak kellett megfeleljek. Soha nem voltam nekik elég jó és nem is leszek. És ez mindig csonkít egyet az önbizalmamon… vagy, lehet, ha már nincs is nekem olyanom. Pff, hát szép. Abszolút nem vagyok a világ szépe, szóval, senki ne számítson többre egy magamfajta 17 éves lánytól. Ó, és, ha nem említettem volna, az utóbbi időben eléggé megfogott a cigi, a drog és az alkohol világa. A barátaimmal szoktunk szívni, mivel legalább ők megértik a ramaty családi életemet. Idegesen rontottam be a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtómat.

  -   Aria! – ordított anyám idegesen és benyitott utánam a szobába. – Tudod, hogy John nem szereti,     -  John véletlenül nem akarja megnézni, ahogy tusolok? – pofáztam.

  -  Aria!

  -  Ne mind szólítgass, mert egy, itt állok melletted, kettő, pontosan tudod, hogy utálom a nevem! – fujtattam idegesen.

  -  Jól van, akkor nem szólítgatlak, de akkor figyelj végre rám is egy kicsit!

  -  Siess, leesett a nikotinszintem! – néztem rá unottan. A halántékán kidagadt egy ér, ami nála azt jelentette, hogy nagyon, de nagyon ideges. Szorosan lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne kiabáljon velem. Pontosan tudta, hogy ha ordibál, akkor még annyit sem teszek meg, hogy végighallgassam.

  -  Édesem, annyiszor beszéltünk, már erről, hogy milyen káros, meg mennyire nem szeretném, ha rászoknál… Kisgyerekként olyan értelmes voltál és megfogadtad nekem, hogy még csak hozzájuk sem nyúlsz, most meg itt vagy és… - elcsuklott a hangja és könnyek szöktek a szemébe. Ha nem ismerném a taktikáját, akkor meg is sajnáltam volna. Ezzel azt akarja elérni, hogy fölszakítson bennem valami kis együttérzést. Ezt nem engedhettem meg magamnak, mert tudom, hogy onnan már egyenes út vezet, annak a pár évvel ezelőtti emléknek felidézéséhez, amit minden erőmmel próbáltam kizárni a fejemből.

  -  Mégis mi ez? – ordított John a cigis dobozomat tartva a kezében. Akkor még nem tudták, hogy cigizem.

  -  Ez, ha jól látom egy cigis doboz. – vontam vállat teljes nyugalommal.

  -    A táskádból van! – kiáltott az arcomba. Hírtelen méreg futott végig az ereimen, végig a testemen, elöntött a düh, a kezeim remegtek.

  -   Mi a faszom??? Már ennyi magánélete sem lehet az embernek ebben a kibaszott házban, hogy a táskáját ne kutassák át? – ordítottam vérben forgó szemekkel.

  -  Vigyázz a szádra! – idegbeteg módjára meredt rám.

  -  Nem, baszd meg, nem! – nem hallgattam el, de így csak magam alatt vágtam a fát.

  -   Azt mondtam, hogy hallgatsz, mert te azt csinálod, amit én mondok, amíg az én házamban laksz! Csak nézz magadra, hogy nézel ki? Mint egy ronda útszéli kurva, szerencsétlen ribanc. Egy rakás szerencsétlenség vagy! – bőgőgörcsöt kaptam, de nem hagytam magam.   
  -  Hallgass! – csak ennyit voltam képes kipréselni magamból.

  -  Nem hallgatok, azt teszek, amit akarok! – teljes erőből rám csapott egyet. Éreztem, ahogy a kibaszott fogszabályzó felhasítja a bőröm. A számhoz kaptam a kezem és rögtön meg is telt vérrel.

  -  Látod, mit művel?! Csinálj már valamit! – néztem anyámra, aki meghunyászkodva állt John mögött. Nem mozdult, nem mondott semmit, csak állt és bámult rám. – Basszátok meg mind! – rohantam ki az utcára. Senki nem jött utánam, én meg féltem, nem tudtam mit tegyek.

Az emlék hatására kiléptem az utcára és becsaptam magam mögött az ajtót.

Kétségbeesetten kaparásztam a zsebem és megkönnyebbülésemre ott volt a mobilom. Rögtön Emily-t tárcsáztam.

  -   Szia. Felmehetek ma estére?

  -   Édesem, te mikor nem? – nevetett kedélyesen.