IV. fejezet - Sisters

Megtörtem. Teljen kedvük, nekifogtam takarítani...

A nappalival kezdtem. Elővettem a porszívót, és unottan fogtam neki a takarításnak.

Hírtelen fájdalom nyilallott a karomba és a lábamba. Jó ég, el is felejtettem a tegnap estét. Lélekszakadva rohantam a szobámba és bepillantottam az ajtón. A vértócsa a padlón éktelenkedett. Felkaptam az első pólót a földről, nem is néztem mi az, csak gyorsan felsikáltam a szennyet a földről. Megkönnyebbülve dobtam ki a pólót egy utcai szemetesbe.

A fájdalom újra belém nyilallott, nem hagyta, hogy megfeledkezzem róla. Felhúztam a hosszú blúzom úját, hogy betekintést nyerjek alája. Na, ez az, amit nem kellet volna, mert a blúz szöszmötei a szebbe ragadtak, amikor meg felhúztam kurvára fájni kezdett. Azt a jó büdös úr istenit! Miért vagyok én egy akkora barom, hogy kárt tegyek magamban? Miért kell nekem a divatot követve eret vágnom? Mi a jóságos lófaszért nem tudom másképp levezetni azt az istenverte frusztrációt? Na jó, elég az önmarcangolásból, ami történt, az megtörtént, vissza nem fordíthatom, de ünnepélyesen megígérem magamnak, hogy többet nem csinálok ilyet! A fürdőben szépen lefertőtlenítettem a sebeket és beragasztottam.

Majd folytattam a porszívózást. Ami persze újabb szart hozott a nyakamra. El is felejtettem, hogy anyáék velem hagyták Pollyt mára. A gyerek sírni kezdett a szobájában, most kelt fel, reggel volt még.

Bementem hozzá. Próbáltam minél kedvesebb és testvériesebb lenni, hogy visszaaludjon, mert akkor fél napig nem kel fel megint.

Leültem az ágya szélére és ölembe vettem a fejét. Simogatni kezdtem hosszú, puha, babahaját és dúdolgattam. Eszembe jutott valami. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Az emlékemben egyik éjszaka felriadtam, egy rossz álom miatt. Vigasztalhatatlanul sírtam, senki sem tudott megnyugtatni. Akkor bejött anya. Ugyanígy ölébe vette a fejem és egy altató dallamot dúdolt, amitől megnyugodtam, ellazultam, majd álomba zuhantam... A könnyem potyogott, Pollynak ugyanazt a dallamot dúdoltam. Hamar elszenderedett, de én nem akartam felállni. Csak ültem ott és néztem a kis fejecskét, ahogy alszik, minden lélegzetére figyeltem, minden mozzanatát lestem, szinte éreztem, amit érez és szinte láttam, amit álmodik. Ott feküdt az ölemben, egy kis test, egy élet, védtelenül... Nem... Majd én megvédem, majd én őrzöm álmát, majd én leszek a kislány hőse.

A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben... Ő az, akihez mindig hasonlítgatnak, ő az, akinek az apja terrorizál, ő az, aki miatt mindig másodhegedűs leszek, ő szinte minden gondom okozója... De... Ő a húgom, a testvérem, a vérem. Szeretem őt. Sokszor az idegeimre megy, zavar, kotnyeleskedik, de szeretem, jobban, mint bárkit, jobban, mint a saját apámat... Még egy ugyanolyan Polly Humphrey sehol sem kapsz! Szeretem, persze, hogy szeretem. Mindent megadnék azért, hogy a kicsi lány jól érezze magát. Hogy álma édes legyen mindig. Hogy John őt se terrorizálja, hogy legyen egy megértő családja, ahol biztonságban érzi magát, és nem egy fegyencnek kezelik. De, talán ha elfogadóbb lennék, ha én lennék a védelmező, az óvó, aki megérti, törődik vele, talán közelebb is kerülhetnénk egymáshoz. Nem csak a féltestvérét látná bennem, akivel mindig csak a baj van, és aki igazi ellenpélda számára. Részben az én hibám is, hogy ilyen elfogult velem. Nem törődtem vele sokat, mert mindig a riválisomnak láttam, aki anyám szívében az első helyet foglalja el, és én, a nagyobbik lánya, csak egy kis söpredék vagyok a nagyszerű Polly mellett. De viszont, ő erről nem tehet. Olyan kicsi. Mit sem ért a világhoz, nem tudja, hogy féltékeny vagyok rá. Inkább büszkének kéne lennem. Olyan széplány, igazi modellalkat. Hiszen soha nem fogom elfelejteni, hogy mikor kisebbek voltunk, és még nem éltem a drog világában, elvittem fotózkodni a parkba. Feltalálta magát a kamera előtt, pózolt, gyönyörű volt. Mint egy kisangyal. Persze aztán John egyből leszólta, hogy márpedig modellkedésből nincs pénz blabla. Pedig nagyon is keresne. Szép, okos, és a maga módján a kis fondorlatos eszében kedves is. Talán túl sokat várok egy 7 éves kislánytól… De a szüleimmel szemben lenne jó pár elvárásom. Mik is ezek igazából? Legyenek megértőbbek, nem teljesítek a suliban rosszul, de az egész napos futkározás engem is kiakaszt. Hullafáradtan hazaérek, és máris következik a vérszívás. Persze, nem tagadom, van, amikor én is kiállhatatlan vagyok, de mindenkinek vannak rossz napjai… Szeretném, ha nagyobb türelemmel fordulnának felém, mert nehéz eset vagyok, jól tudom, de ha mindig azzal fordulnak hozzám, hogy én rontom el a családot, én vagyok a legszarabb, tönkrecseszek mindent, azzal semmit nem érnek el. Ettől csak az önbizalmam csökken, és úgy tekintek magamra, mint egy nagy senkire. Én nem az vagyok, aminek ők látnak, hiszen sohasem adtak esélyt, hogy előttük is felvállaljam magamat. Engem nem csak a külsőségek érdekelnek, ahogy ők hiszik. Sőt, igazából azt le is szarom. Mindig a belső érdekek foglalkoztattak, nem az, hogy valaki hogyan néz ki. Őszinte ember vagyok, ha ez sokszor fájó is. De mások értékelik ezt bennem, ők nem… Mások észreveszik, hogy bennem is van szeretet, csak a sok fájdalom, megaláztatás ezt elrejtette bennem. Vágyom a törődésre, mint a kis 7 éves Polly. Sokszor azt mondom nekik, hogy csak a pénzük érdekel, más nem. De ez igazából pont fordítva van. Ha látnám, hogy nyitnak felém, meg akarnak ismerni, akkor kitárulkoznék nekik is. De így egyszerűen nem tudok. Néha csak egy apuval való sétát szeretnék, esetleg egy csajos estét anyuval vagy akár egy kávézgatást. Mert erre nem csak Polly képes. Nem csak vele lehet járkálni az emberek előtt, hanem velem is. Én is pont úgy anyám lánya vagyok…

Gondolataim csak úgy kopogtak a fejemben, mint valami idegesítő gyerekdal. Így hát, hogy megtörjem ezt a fejfájást, újból nekikezdtem takarítani. Felsikáltam a padlót, kiporszívóztam az összes szobát ebben a rohadt lakásban, port törülgettem, virágokat locsoltam. Csak úgy ragyogott a lakás, máskor olyan, mint a szutyok.

Kocsi parkolt le a ház elő. Ez az! Megjött John. A fasz kivan. Megint azon lesz, hogy belém kössön. Ajtó nyílik. És belép Mr. Tökély. (Legalábbis nagyon elhitte magáról, na, mindegy…)

  -      Szervusz, Aria!

Kapott tőlem egy biccentést, többet úgysem érdemel.

  -      Mire véljem, hogy még köszönni sem tudsz? Úgy látom ez a „takarítsuk ki a lakást” projekt sem elég ahhoz, hogy végre normális légy. Nézd azt a képkeretet, tiszta por! Hogy takarítottál? Minden tiszta mocsok! Fogadok csak épp egyet sepregettél. Haszontalan semmirekellő lány vagy, neveletlen, undorító rocker…

  -      Fogd már be a pofádat, te állat! – szakítottam félbe – Egész nap ezt a retkes lakást pucolom, és még neked van pofád, hogy kötekedj. Megnézném, te mit csinálnál ebben a geci nagy házban, full EGYEDÜL! – ordítottam -.

  -      Ne ordíts, az isten szerelmére! Felköltöd a kis Pollyt!

  -      Oh, hogyne. Szegény. Tudod mit? Baszok rá, hogy felköltöm. Ha én altattam el, akkor már miért ne költhetném fel? Hogy te mekkora egy büdös seggfej vagy!

  -      Velem ne beszélj így a házamban te semmirekellő.

  -      Ja, bocs. Bocs, hogy a TE házad takarítom egésznap, erre te ordítozol itt egy kurva képkeret miatt. Szarom le.

  -      Hogy merészelsz így beszélni?

Közelebb lépett hozzám az a vadbarom. A karomhoz kapott, és rángatni kezdett. Minden szitkot rám szórt. Nem bírtam tovább. Rángatni kezdtem a karomat, és megpofoztam a seggfejt. Míg nagy értetlenkedve csak bámult maga elé, mintha soha nem kapott volna egy kurva nagy csattanóst a pofájára, addig én gyorsan megfogtam a táskám, és kirohantam az ajtón. Mi a faszt képzel ez magáról. Sírnom kellett, ordítanom kellett, mintha egy rohadt nagy szakadék felé tartottam volna, úgy rontottam előre az úton.

III. fejezet - Wounds

 Idegesen végigpásztáztam magam. Kapkodva készültem el, nem volt időm alaposan elvégezni minden teendőmet.
A farmerem a térdénél ki volt hasadva, de hogy miért, vagy hogyan fogalmam sincs. Fekete toppomat állítólag lehánytam. Emily kimosta, de még vizes maradt helyenként. Még a fekete Conversemen is hányásnyomok voltak. A hajam laza copfba volt fogva, ami nem vallott rám, mert nem szerettem felkötve hordani dús hajam. A sminkem... lefojt, elkenődött, mivel vízálló és Em-nek nem volt lemosója úgy maradt.Idegesen doboltam a taxi padlóján és tűkön ülve figyeltem az órámat. Körülöttünk mindenfelől autók száguldoztak és sűrű emberforgatag szegélyezte a forgalmas utakat.De jó lehet nekik! - gondoltam de kibámulva az ablakon. Jó nekik, mert nem várja otthon őket egy pszichopata és a seggnyaló felesége. Nem kell minden nap abban élniük, hogy reggeltől estig ők a legszarabbak a világban, ők a kurvák, a rondák, a szerencsétlenek, a szégyentelenek. Nem kell terrorban élniük nap, mint nap, becsukhatják a szobájuk ajtaját, azt ehetnek, amit akarnak és akkor, amikor akarnak. Nem kell mindig valakinek az elvárásait lesniük, nem kell jókislányt játszaniuk, amikor belülről legszívesebben őrült rockerek lennének. Ezekre a gondolatokra könny szökött a szemembe, amit gyorsan le is töröltem pulcsim ujjával – egy gondolat suhant át az agyamon. - Talán nem így van. Talán nem vagyok egyedül olyan személy, aki így él. Talán vannak olyanok is, akiknek még az enyémnél is rosszabb a sorsuk. Talán igen, talán nem, de mindenképp erősnek kell lennem.  -  Öhm... Hölgyem... Megjöttünk. - lengette meg a kezét előttem a sofőr. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy azt sem vettem észre, hogy időközben a kocsi leparkolt a házunk elé. Sietve kifizettem a taxit, majd kiszálltam. Ráérősen sétáltam végig a házhoz vezető járdán. Minél tovább akartam húzni az időt. Rátettem a kezem a kilincsre, de nem mertem benyitni. A szívverésem hirtelen felgyorsult és mélyeket lélegeztem. Az a hasogató fejfájás, amit reggel éreztem, hirtelen megint rám nehezedett. Az Isten verje meg! Mi a francnak kell pont most rám jöjjön ez a szar?! Nem dolgozhat ennyire ellenem az univerzum. Pár percig próbáltam legyúrni a fájdalmat kisebb-nagyobb sikerekkel. Aztán mély levegőt vettem, szorosan lehunytam a szemem és lenyomtam a kilincset. Harsány nevetést hallottam a konyhából. Anyám és John egész jól megvoltak odakint. Úgy tűnik, annyira nem zavartatták magukat, amiért én egy egész éjszakára eltűntem.
  -  Megjöttem! - kiáltottam és választ nem várva felrohantam a szobámba, magamra zártam az ajtót és bevágódtam az ágyamba.

 * * *

  -  Aria! - döngetett anyu az ajtón szakadatlanul. - Megtudhatnám végre, hogy hol voltál három nappal ezelőtt? - kérdezte sokadszorra.
  -  Nem! - válaszoltam tömören sokadszorra.
  -  Jól van, akkor hagylak, ha ezt szeretnéd, de örülnék, ha ma este lejönnél a vacsorához! Jönnek a nagyszüleid!
  -  Biztosra veheted, hogy nem fogok! - ordítottam ki. Hát igen... Három napja a szobámban ülök és nem vagyok hajlandó kilépni. Bár duzzogásom pontos okát nem tudom, de talán azért van, mert tök jól meg voltak nélkülem, nem is kerestek... Hogy hogy nem haltam éhen? Tartok pár csomag csipszet a szekrényemben, az ehhez hasonló nehéz idők leküzdésére. Habár a vacsora gondolatára rögtön megkordult a gyomrom. Mikor nagyanyámék jönnek át, akkor tuti, hogy finom kaja van, anyu mindig a kedvenceimet főzi, amik természetesen a nagyi kedvencei is. Habár a vénasszonyt nem bírom túlságosan, az ízlésünk nagyjából egyezik. Nagyon vallásos egy ember, ha kiejted előtte a segg szót, fenék helyett, majdhogynem agyvérzést kap. Ezen kívül majdnem annyira befolyásolja anyut, mint John. Folyamatosan beleszól az életünkbe és nevelési tanácsokat ad anyunak, ami nagyrészt abból áll, hogy: Ordíts neki!, Ne engedj a 21-ből!, Tudja, hogy te vagy a felnőtt, mindig neked van igazad!, Ha pofázik verd agyon!, meg hasonlók. Aput sem komálta nagyon, ezért emlékszem folyamatosan terrorizálta valamiért. Valószínűleg ő is közbenjáró tényező volt a válásuknál...Remélem, tehát, hogy így érthető az álláspontom.
Csak feküdtem az ágyamon és Nirvana-tól a Smells like teen spirit üvöltött a hangfalaimból, amikor hangos dörömbölést hallottam az ajtóm felől.
  -  Mi van? - halkítottam le a számot.
  -  Kapcsold ki most azonnal és gyere ki! - toporzékolt John.
  -  Nem! - hangosítottam fel újra a zenét.
  -  Amíg az én házamban laksz nem hallgatsz ilyen zenét! - ordította.
  -  Na ne! Jó hogy a zenei ízlésembe nem szólsz bele! - pofáztam vissza.
  -  De bele szólok! Mert nem hallgathatod ezt a mocskot!
   -  Ó, dehogynem. Azt nem akarod eldönteni helyettem, hogy milyen színű tangát vegyek fel? Most, hogy így eszembe jutott, szerinted a lilát, vagy a vöröset vegyem fel holnap? - kérdeztem gúnyos mosollyal az arcomon. John semmit sem mondott, csak egy erőset csapott az ajtómra, majd hangos léptekkel elvonult. Igen, ez azt jelentette, hogy győztem. Jó érzés töltött el: ha másban nem is legalább ebben jó vagyok.

  * * *

Ismét hangosan felnevettek, én meg azt éreztem, hogy kitépem az összes hajam, ha még egyszer meghallom nagyanyám idegesítő, hisztérikus röhögését. Hirtelen felindulásból elfordítottam a kulcsot az ajtómban és kiléptem a szobából. Majd leszek én az ünneprontó. Még mikor meghallottam, hogy megérkeztek jól kifeketítettem a szemem, mert tudom, hogy az öreglány frászt kap ettől.
  -  Uram segítsd meg! - vetett keresztet halálra rémült arccal, mikor meglátott.
  -  Aria! - nézett rám fenyegetően anyu.
  -  Most mi van baszd meg? - nagyi halkan felsikított a szó hallatán. - Te kértél, hogy jöjjek le!
  -  És hogy beszél! Lizzie, drágám, tudom, hogy mi a baja a lányodnak! - nézett anyura ködös tekintettel. - Megszállták! Jár egyáltalán ez a lány templomba?
  -  Nem, nem akar jönni velünk soha! - vágta rá anyu hevesen, mielőtt még én is megszólalhattam volna.
  -  Ők sem járnak, így engem sem visznek. - néztem nagyira ártatlanul.
  -  Ó, uram! - függesztette a tekintetét a plafonra. - Mentsd meg ezt a családot a gonosztól! - ordította a csillárnak. A tekintetem John-ra vándorolt. Arckifejezésétől a röhögőgörcs kerülgetett. Láttam rajta, hogy legszívesebben leszúrta volna a nagyit, tuti, hogy szenilisnek tartja, és nincs egyedül.
  -  Aria! - nézett rám John. - A nagyszüleiddel döntést hoztunk!
  -  Ajj-ajj! Ez rosszul kezdődik! - anyu rögtön letorkolt egy szúrós nézéssel.
  -  Szóval! - folytatta John. - Amelyik héten szemtelen vagy, azon a héten kitakarítod az egész lakást! - közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
  -  A faszt! Azt lesheted, hogy én mikor fogok neki takarítani! - szavaimra még nagyi is abbahagyta az imádkozást.
  -  Mivel rontottátok el ennyire ezt a lányt? A kis Polly, olyan engedelmes, aranyos és szép. Mi történt ezzel a lányoddal?! - kérdezi nagyi megbotránkozva.
  -  Mi nem tettünk vele semmit! Ő rontotta el magát. Minden hülyeségért, amit csinál, csakis ő a hibás. És úgy, ahogy mondod, drága anyósom, a kisebbik lányunk sokkal értelmesebb, mint ez a lázadó, idegbeteg barom. Saját magát cseszi el. Mindenért ő a hibás. - visszhangozta John nagyinak.
   A fejemben csapongtak a gondolatok. Adrenalin futott végig az ereimen, dühös lettem és úgy éreztem, bármikor képen tudnám verni, most Johnt, anyát, nagyit, Pollyt, és mindenki a faszt, aki belepofázik az életembe és elcseszik azt. Persze, hogy én vagyok a hibás... Pff...
   Megfordultam és becsaptam magam mögött minden ajtót, amin átrontottam. A szobám ajtaján, idegesen elfordítottam a kulcsot és tehetetlen dühömben csak fordultam egyet a szobámban. Véletlenül pillantottam bele a tükörbe. Hányinger fogott el, ahogy megpillantottam a saját tükörképem. Nem akartam látni ezt az undorító arcot többet. Kibaszott tükör! Teljes erőmből rávágtam egyet. A tükör körkörösen repedt, majd a közepéből szilánkok hulltak ki. Picsába, kit érdeklek én? Senkit! Undorító vagyok, egy igazi szerencsétlen, régen minden más volt. Olyan boldog voltam, most meg... pff. Zokogni kezdtem, a fekete sminkem lefolyt az arcomról, de én csak sírtam és sírtam. Egy gyenge kis senki vagyok, a drága Johny takarítónője. Felkaptam a legnagyobb szilánkdarabot a földről. Csak néztem a semmibe, kezemben a szilánkdarabkával. A karomhoz érintettem. Minden végigfutott az agyamban. John, az apám, az anyám, Polly, Em és Ash. Sírtam torkom szakadtából. A kezemen végighúztam a szilánkdarabot, először csak óvatosan, majd egyre mélyebben kezdtem vagdalni a karomat. Egy fekete könnycsepp hullt a vágásra, letörültem és újra vágni kezdtem magamat. Visszaakartam minden fájdalmat adni így egyre csak mélyebb vágásokat ejtettem magamon. Fájt minden porcikám, ordítottam. Vércseppek folytak le karomról a padlóra. De nem érdekelt. Rápillantottam a lábamra, milyen undorító te jó isten! A szilánkdarabot gyengéden elhúztam a karomról és a combomhoz érintettem. Teljes erőmből kezdtem vágni a lábam, vér szivárgott a combomból. A padlómon egy vértócsa terült végig. Egy undorító vértócsa. Hányinger fogott el. Elhajítottam a szilánkdarabot, vér borította. Csak néztem a vércseppeket a testemen és sírtam. Kedvem lett volna kiszökni az ablakon. Meg akartam halni.