IV. fejezet - Sisters

Megtörtem. Teljen kedvük, nekifogtam takarítani...

A nappalival kezdtem. Elővettem a porszívót, és unottan fogtam neki a takarításnak.

Hírtelen fájdalom nyilallott a karomba és a lábamba. Jó ég, el is felejtettem a tegnap estét. Lélekszakadva rohantam a szobámba és bepillantottam az ajtón. A vértócsa a padlón éktelenkedett. Felkaptam az első pólót a földről, nem is néztem mi az, csak gyorsan felsikáltam a szennyet a földről. Megkönnyebbülve dobtam ki a pólót egy utcai szemetesbe.

A fájdalom újra belém nyilallott, nem hagyta, hogy megfeledkezzem róla. Felhúztam a hosszú blúzom úját, hogy betekintést nyerjek alája. Na, ez az, amit nem kellet volna, mert a blúz szöszmötei a szebbe ragadtak, amikor meg felhúztam kurvára fájni kezdett. Azt a jó büdös úr istenit! Miért vagyok én egy akkora barom, hogy kárt tegyek magamban? Miért kell nekem a divatot követve eret vágnom? Mi a jóságos lófaszért nem tudom másképp levezetni azt az istenverte frusztrációt? Na jó, elég az önmarcangolásból, ami történt, az megtörtént, vissza nem fordíthatom, de ünnepélyesen megígérem magamnak, hogy többet nem csinálok ilyet! A fürdőben szépen lefertőtlenítettem a sebeket és beragasztottam.

Majd folytattam a porszívózást. Ami persze újabb szart hozott a nyakamra. El is felejtettem, hogy anyáék velem hagyták Pollyt mára. A gyerek sírni kezdett a szobájában, most kelt fel, reggel volt még.

Bementem hozzá. Próbáltam minél kedvesebb és testvériesebb lenni, hogy visszaaludjon, mert akkor fél napig nem kel fel megint.

Leültem az ágya szélére és ölembe vettem a fejét. Simogatni kezdtem hosszú, puha, babahaját és dúdolgattam. Eszembe jutott valami. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Az emlékemben egyik éjszaka felriadtam, egy rossz álom miatt. Vigasztalhatatlanul sírtam, senki sem tudott megnyugtatni. Akkor bejött anya. Ugyanígy ölébe vette a fejem és egy altató dallamot dúdolt, amitől megnyugodtam, ellazultam, majd álomba zuhantam... A könnyem potyogott, Pollynak ugyanazt a dallamot dúdoltam. Hamar elszenderedett, de én nem akartam felállni. Csak ültem ott és néztem a kis fejecskét, ahogy alszik, minden lélegzetére figyeltem, minden mozzanatát lestem, szinte éreztem, amit érez és szinte láttam, amit álmodik. Ott feküdt az ölemben, egy kis test, egy élet, védtelenül... Nem... Majd én megvédem, majd én őrzöm álmát, majd én leszek a kislány hőse.

A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben... Ő az, akihez mindig hasonlítgatnak, ő az, akinek az apja terrorizál, ő az, aki miatt mindig másodhegedűs leszek, ő szinte minden gondom okozója... De... Ő a húgom, a testvérem, a vérem. Szeretem őt. Sokszor az idegeimre megy, zavar, kotnyeleskedik, de szeretem, jobban, mint bárkit, jobban, mint a saját apámat... Még egy ugyanolyan Polly Humphrey sehol sem kapsz! Szeretem, persze, hogy szeretem. Mindent megadnék azért, hogy a kicsi lány jól érezze magát. Hogy álma édes legyen mindig. Hogy John őt se terrorizálja, hogy legyen egy megértő családja, ahol biztonságban érzi magát, és nem egy fegyencnek kezelik. De, talán ha elfogadóbb lennék, ha én lennék a védelmező, az óvó, aki megérti, törődik vele, talán közelebb is kerülhetnénk egymáshoz. Nem csak a féltestvérét látná bennem, akivel mindig csak a baj van, és aki igazi ellenpélda számára. Részben az én hibám is, hogy ilyen elfogult velem. Nem törődtem vele sokat, mert mindig a riválisomnak láttam, aki anyám szívében az első helyet foglalja el, és én, a nagyobbik lánya, csak egy kis söpredék vagyok a nagyszerű Polly mellett. De viszont, ő erről nem tehet. Olyan kicsi. Mit sem ért a világhoz, nem tudja, hogy féltékeny vagyok rá. Inkább büszkének kéne lennem. Olyan széplány, igazi modellalkat. Hiszen soha nem fogom elfelejteni, hogy mikor kisebbek voltunk, és még nem éltem a drog világában, elvittem fotózkodni a parkba. Feltalálta magát a kamera előtt, pózolt, gyönyörű volt. Mint egy kisangyal. Persze aztán John egyből leszólta, hogy márpedig modellkedésből nincs pénz blabla. Pedig nagyon is keresne. Szép, okos, és a maga módján a kis fondorlatos eszében kedves is. Talán túl sokat várok egy 7 éves kislánytól… De a szüleimmel szemben lenne jó pár elvárásom. Mik is ezek igazából? Legyenek megértőbbek, nem teljesítek a suliban rosszul, de az egész napos futkározás engem is kiakaszt. Hullafáradtan hazaérek, és máris következik a vérszívás. Persze, nem tagadom, van, amikor én is kiállhatatlan vagyok, de mindenkinek vannak rossz napjai… Szeretném, ha nagyobb türelemmel fordulnának felém, mert nehéz eset vagyok, jól tudom, de ha mindig azzal fordulnak hozzám, hogy én rontom el a családot, én vagyok a legszarabb, tönkrecseszek mindent, azzal semmit nem érnek el. Ettől csak az önbizalmam csökken, és úgy tekintek magamra, mint egy nagy senkire. Én nem az vagyok, aminek ők látnak, hiszen sohasem adtak esélyt, hogy előttük is felvállaljam magamat. Engem nem csak a külsőségek érdekelnek, ahogy ők hiszik. Sőt, igazából azt le is szarom. Mindig a belső érdekek foglalkoztattak, nem az, hogy valaki hogyan néz ki. Őszinte ember vagyok, ha ez sokszor fájó is. De mások értékelik ezt bennem, ők nem… Mások észreveszik, hogy bennem is van szeretet, csak a sok fájdalom, megaláztatás ezt elrejtette bennem. Vágyom a törődésre, mint a kis 7 éves Polly. Sokszor azt mondom nekik, hogy csak a pénzük érdekel, más nem. De ez igazából pont fordítva van. Ha látnám, hogy nyitnak felém, meg akarnak ismerni, akkor kitárulkoznék nekik is. De így egyszerűen nem tudok. Néha csak egy apuval való sétát szeretnék, esetleg egy csajos estét anyuval vagy akár egy kávézgatást. Mert erre nem csak Polly képes. Nem csak vele lehet járkálni az emberek előtt, hanem velem is. Én is pont úgy anyám lánya vagyok…

Gondolataim csak úgy kopogtak a fejemben, mint valami idegesítő gyerekdal. Így hát, hogy megtörjem ezt a fejfájást, újból nekikezdtem takarítani. Felsikáltam a padlót, kiporszívóztam az összes szobát ebben a rohadt lakásban, port törülgettem, virágokat locsoltam. Csak úgy ragyogott a lakás, máskor olyan, mint a szutyok.

Kocsi parkolt le a ház elő. Ez az! Megjött John. A fasz kivan. Megint azon lesz, hogy belém kössön. Ajtó nyílik. És belép Mr. Tökély. (Legalábbis nagyon elhitte magáról, na, mindegy…)

  -      Szervusz, Aria!

Kapott tőlem egy biccentést, többet úgysem érdemel.

  -      Mire véljem, hogy még köszönni sem tudsz? Úgy látom ez a „takarítsuk ki a lakást” projekt sem elég ahhoz, hogy végre normális légy. Nézd azt a képkeretet, tiszta por! Hogy takarítottál? Minden tiszta mocsok! Fogadok csak épp egyet sepregettél. Haszontalan semmirekellő lány vagy, neveletlen, undorító rocker…

  -      Fogd már be a pofádat, te állat! – szakítottam félbe – Egész nap ezt a retkes lakást pucolom, és még neked van pofád, hogy kötekedj. Megnézném, te mit csinálnál ebben a geci nagy házban, full EGYEDÜL! – ordítottam -.

  -      Ne ordíts, az isten szerelmére! Felköltöd a kis Pollyt!

  -      Oh, hogyne. Szegény. Tudod mit? Baszok rá, hogy felköltöm. Ha én altattam el, akkor már miért ne költhetném fel? Hogy te mekkora egy büdös seggfej vagy!

  -      Velem ne beszélj így a házamban te semmirekellő.

  -      Ja, bocs. Bocs, hogy a TE házad takarítom egésznap, erre te ordítozol itt egy kurva képkeret miatt. Szarom le.

  -      Hogy merészelsz így beszélni?

Közelebb lépett hozzám az a vadbarom. A karomhoz kapott, és rángatni kezdett. Minden szitkot rám szórt. Nem bírtam tovább. Rángatni kezdtem a karomat, és megpofoztam a seggfejt. Míg nagy értetlenkedve csak bámult maga elé, mintha soha nem kapott volna egy kurva nagy csattanóst a pofájára, addig én gyorsan megfogtam a táskám, és kirohantam az ajtón. Mi a faszt képzel ez magáról. Sírnom kellett, ordítanom kellett, mintha egy rohadt nagy szakadék felé tartottam volna, úgy rontottam előre az úton.