Megtörtem. Teljen kedvük, nekifogtam
takarítani...
A nappalival kezdtem. Elővettem a
porszívót, és unottan fogtam neki a takarításnak.
Hírtelen fájdalom nyilallott a karomba és
a lábamba. Jó ég, el is felejtettem a tegnap estét. Lélekszakadva rohantam a szobámba
és bepillantottam az ajtón. A vértócsa a padlón éktelenkedett. Felkaptam az első
pólót a földről, nem is néztem mi az, csak gyorsan felsikáltam a szennyet a
földről. Megkönnyebbülve dobtam ki a pólót egy utcai szemetesbe.
A fájdalom újra belém nyilallott, nem
hagyta, hogy megfeledkezzem róla. Felhúztam a hosszú blúzom úját, hogy
betekintést nyerjek alája. Na, ez az, amit nem kellet volna, mert a blúz
szöszmötei a szebbe ragadtak, amikor meg felhúztam kurvára fájni kezdett. Azt a
jó büdös úr istenit! Miért vagyok én egy akkora barom, hogy kárt tegyek
magamban? Miért kell nekem a divatot követve eret vágnom? Mi a jóságos
lófaszért nem tudom másképp levezetni azt az istenverte frusztrációt? Na jó,
elég az önmarcangolásból, ami történt, az megtörtént, vissza nem fordíthatom,
de ünnepélyesen megígérem magamnak, hogy többet nem csinálok ilyet! A fürdőben
szépen lefertőtlenítettem a sebeket és beragasztottam.
Majd folytattam a porszívózást. Ami persze
újabb szart hozott a nyakamra. El is felejtettem, hogy anyáék velem hagyták
Pollyt mára. A gyerek sírni kezdett a szobájában, most kelt fel, reggel volt
még.
Bementem hozzá. Próbáltam minél kedvesebb
és testvériesebb lenni, hogy visszaaludjon, mert akkor fél napig nem kel fel
megint.
Leültem az ágya szélére és ölembe vettem a
fejét. Simogatni kezdtem hosszú, puha, babahaját és dúdolgattam. Eszembe jutott
valami. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Az emlékemben egyik éjszaka
felriadtam, egy rossz álom miatt. Vigasztalhatatlanul sírtam, senki sem tudott
megnyugtatni. Akkor bejött anya. Ugyanígy ölébe vette a fejem és egy altató
dallamot dúdolt, amitől megnyugodtam, ellazultam, majd álomba zuhantam... A
könnyem potyogott, Pollynak ugyanazt a dallamot dúdoltam. Hamar elszenderedett,
de én nem akartam felállni. Csak ültem ott és néztem a kis fejecskét, ahogy
alszik, minden lélegzetére figyeltem, minden mozzanatát lestem, szinte éreztem,
amit érez és szinte láttam, amit álmodik. Ott feküdt az ölemben, egy kis test,
egy élet, védtelenül... Nem... Majd én megvédem, majd én őrzöm álmát, majd én
leszek a kislány hőse.
A gondolatok
csak úgy cikáztak a fejemben... Ő az, akihez mindig hasonlítgatnak, ő az,
akinek az apja terrorizál, ő az, aki miatt mindig másodhegedűs leszek, ő szinte
minden gondom okozója... De... Ő a húgom, a testvérem, a vérem. Szeretem őt.
Sokszor az idegeimre megy, zavar, kotnyeleskedik, de szeretem, jobban, mint
bárkit, jobban, mint a saját apámat... Még egy ugyanolyan Polly Humphrey sehol
sem kapsz! Szeretem, persze, hogy szeretem. Mindent megadnék azért, hogy a
kicsi lány jól érezze magát. Hogy álma édes legyen mindig. Hogy John őt se
terrorizálja, hogy legyen egy megértő családja, ahol biztonságban érzi magát,
és nem egy fegyencnek kezelik. De, talán ha elfogadóbb lennék, ha én lennék a
védelmező, az óvó, aki megérti, törődik vele, talán közelebb is kerülhetnénk
egymáshoz. Nem csak a féltestvérét látná bennem, akivel mindig csak a baj van,
és aki igazi ellenpélda számára. Részben az én hibám is, hogy ilyen elfogult
velem. Nem törődtem vele sokat, mert mindig a riválisomnak láttam, aki anyám
szívében az első helyet foglalja el, és én, a nagyobbik lánya, csak egy kis
söpredék vagyok a nagyszerű Polly mellett. De viszont, ő erről nem tehet. Olyan
kicsi. Mit sem ért a világhoz, nem tudja, hogy féltékeny vagyok rá. Inkább
büszkének kéne lennem. Olyan széplány, igazi modellalkat. Hiszen soha nem fogom
elfelejteni, hogy mikor kisebbek voltunk, és még nem éltem a drog világában,
elvittem fotózkodni a parkba. Feltalálta magát a kamera előtt, pózolt, gyönyörű
volt. Mint egy kisangyal. Persze aztán John egyből leszólta, hogy márpedig
modellkedésből nincs pénz blabla. Pedig nagyon is keresne. Szép, okos, és a
maga módján a kis fondorlatos eszében kedves is. Talán túl sokat várok egy 7
éves kislánytól… De a szüleimmel szemben lenne jó pár elvárásom. Mik is ezek
igazából? Legyenek megértőbbek, nem teljesítek a suliban rosszul, de az egész
napos futkározás engem is kiakaszt. Hullafáradtan hazaérek, és máris következik
a vérszívás. Persze, nem tagadom, van, amikor én is kiállhatatlan vagyok, de
mindenkinek vannak rossz napjai… Szeretném, ha nagyobb türelemmel fordulnának
felém, mert nehéz eset vagyok, jól tudom, de ha mindig azzal fordulnak hozzám,
hogy én rontom el a családot, én vagyok a legszarabb, tönkrecseszek mindent,
azzal semmit nem érnek el. Ettől csak az önbizalmam csökken, és úgy tekintek
magamra, mint egy nagy senkire. Én nem az vagyok, aminek ők látnak, hiszen
sohasem adtak esélyt, hogy előttük is felvállaljam magamat. Engem nem csak a
külsőségek érdekelnek, ahogy ők hiszik. Sőt, igazából azt le is szarom. Mindig
a belső érdekek foglalkoztattak, nem az, hogy valaki hogyan néz ki. Őszinte
ember vagyok, ha ez sokszor fájó is. De mások értékelik ezt bennem, ők nem…
Mások észreveszik, hogy bennem is van szeretet, csak a sok fájdalom,
megaláztatás ezt elrejtette bennem. Vágyom a törődésre, mint a kis 7 éves
Polly. Sokszor azt mondom nekik, hogy csak a pénzük érdekel, más nem. De ez
igazából pont fordítva van. Ha látnám, hogy nyitnak felém, meg akarnak ismerni,
akkor kitárulkoznék nekik is. De így egyszerűen nem tudok. Néha csak egy apuval
való sétát szeretnék, esetleg egy csajos estét anyuval vagy akár egy
kávézgatást. Mert erre nem csak Polly képes. Nem csak vele lehet járkálni az
emberek előtt, hanem velem is. Én is pont úgy anyám lánya vagyok…
Gondolataim
csak úgy kopogtak a fejemben, mint valami idegesítő gyerekdal. Így hát, hogy
megtörjem ezt a fejfájást, újból nekikezdtem takarítani. Felsikáltam a padlót, kiporszívóztam
az összes szobát ebben a rohadt lakásban, port törülgettem, virágokat
locsoltam. Csak úgy ragyogott a lakás, máskor olyan, mint a szutyok.
Kocsi parkolt
le a ház elő. Ez az! Megjött John. A fasz kivan. Megint azon lesz, hogy belém kössön.
Ajtó nyílik. És belép Mr. Tökély. (Legalábbis nagyon elhitte magáról, na,
mindegy…)
-
Szervusz,
Aria!
Kapott tőlem egy biccentést, többet úgysem érdemel.
-
Mire
véljem, hogy még köszönni sem tudsz? Úgy látom ez a „takarítsuk ki a lakást”
projekt sem elég ahhoz, hogy végre normális légy. Nézd azt a képkeretet, tiszta
por! Hogy takarítottál? Minden tiszta mocsok! Fogadok csak épp egyet
sepregettél. Haszontalan semmirekellő lány vagy, neveletlen, undorító rocker…
-
Fogd
már be a pofádat, te állat! – szakítottam félbe – Egész nap ezt a retkes lakást
pucolom, és még neked van pofád, hogy kötekedj. Megnézném, te mit csinálnál
ebben a geci nagy házban, full EGYEDÜL! – ordítottam -.
-
Ne
ordíts, az isten szerelmére! Felköltöd a kis Pollyt!
-
Oh,
hogyne. Szegény. Tudod mit? Baszok rá, hogy felköltöm. Ha én altattam el, akkor
már miért ne költhetném fel? Hogy te mekkora egy büdös seggfej vagy!
-
Velem
ne beszélj így a házamban te semmirekellő.
-
Ja,
bocs. Bocs, hogy a TE házad takarítom egésznap, erre te ordítozol itt egy kurva
képkeret miatt. Szarom le.
-
Hogy
merészelsz így beszélni?
Közelebb
lépett hozzám az a vadbarom. A karomhoz kapott, és rángatni kezdett. Minden
szitkot rám szórt. Nem bírtam tovább. Rángatni kezdtem a karomat, és
megpofoztam a seggfejt. Míg nagy értetlenkedve csak bámult maga elé, mintha
soha nem kapott volna egy kurva nagy csattanóst a pofájára, addig én gyorsan
megfogtam a táskám, és kirohantam az ajtón. Mi a faszt képzel ez magáról.
Sírnom kellett, ordítanom kellett, mintha egy rohadt nagy szakadék felé
tartottam volna, úgy rontottam előre az úton.